Milyen használtan? Renault Mégane I (1996-2003)

Itt egy újabb példa arra, hogy hihetetlenül telik az idő: ha még csak általános iskolás voltam, de tisztán emlékszem a Renault Mégane megjelenésére, s az most már egy híján húsz éve volt. Elődjéhez, az R19-hez mérten nagyon modernnek számított az először ötajtósként, majd kisvártatva négyajtósként és háromajtós kupéként, valamint kabrióként is megjelent, 1996-tól gyártott, s alapjain az első Scénicet, a még Mégane Scénicet is hozó Mégane I. Ekkoriban kezdett a Renault a biztonságra gyúrni, s már 1998-ban 4 csillagos Euro NCAP eredményt ért el az ezzel a kategória legbiztonságosabbjaként vizsgázó, igencsak szerteágazó kínálatú széria. A legelső szériából mondjuk nem is készült kombi, hogy az ne vegyen el vevőket az egyterűtől. Aztán az 1999-es frissítésre belátta a Renault, kell az, hogy az akkoriban is zsíros céges megrendelésekből kellő részt tudjanak kihasítani. Korukban nem csak biztonságos, tágas, kényelmes és jól felszerelt autók voltak a Mégane-ok. Kedveltnek számítottak a hazai piacon, így viszonylag bő kínálatból csemegézhet az, aki szimpatizál vele. De vajon mennyire vakmerőség egy használt Mégane megvásárlása? Átfutottuk vonatkozó Használói Véleményeinket, s megkérdeztünk egy Renault-márkaszervizest, valamint egy Renault-ra specializálódott maszek szerelőt is – tudva azt, hogy az alsó hangon is 12, de akár már 18 éves autók nemigen járnak gyári márkaműhelybe.[BANNER type="1"]



Az már a tulajdonosi tapasztalatokból is leszűrhető, hogy a Mégane egyik legnagyobb előnye az, ami általában a Renault-k legnagyobb előnye és egyben hátránya is: lenézett autók, az átlagosnál jóval nagyobb értékvesztéssel. Ez rossz az új autót vásárlóknak, kellemetlen azoknak, akiket valamennyire is érdekel az, hogy a szomszéd mit gondol autójukról, a használt példányokat keresőknek pedig előny, leszámítva azt, hogy sokszor bizony a szerelők is tudnak úgy viszonyulni a márkához, hogy az eleve rossz, így a hibák teljes körű, megfelelő minőségű orvoslására sem törekszenek. Pedig egyáltalán nem olyan rossz autók ezek.








Abban mondjuk gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy érdemes az 1999-es frissítés utáni, már 16 szelepes motorokat és temérdek gyerekbetegség orvoslását hozó „második fázisból választani használt példányt. Feláruk már minimális a korábbiakhoz mérten, hiszen ilyenekből is gond nélkül lehet találni 15 éves példányokat, akár még használható állapotban, s a korábbi 8 szelepeseknél élénkebb és takarékosabb motorokkal. Apropó takarékos motorok, igen azok is, kifejezetten aszkéták is voltak a Mégane I-hez. Rögtön a legelső szériából is volt 1.4 eco, 70 lóerős – tényleg belépő – motorral, a lehető legszerényebb menetdinamikával. Nem ajánlott! Voltak aztán 1.9-es dízelek is, kezdetben 65 lóerős szívóként is, aztán voltak a turbósok (DT), közvetlen befecskendezéssel is (DTi), s a széria végére a közös nyomócsöves dCi is befutott. Tényleg aszkéták voltak, ám nem olcsón. Itthon alig adtak el belőlük. A most használtan kínált dízelek között a legtöbb a mostanság behozott. Igazolt előélettel lehetnek jók, ám szerény futású, megkímélt darabot találni sokkal jobb eséllyel lehet a hazai – és zömében benzines – példányokból.






A Mégane motorjai szíjasak, a kezdeti sorozatnál egyedül ez, pontosabban az elmulasztott szíjcsere tud galibát okozni, a későbbi 16 szelepeseknél nem csupán a gyári periódus be nem tartásából a kezdetben 5 év/120 000 kilométeres, később 4 év/100 000 kilométeresre józanított csereciklusból is adódhattak, és adódhatnak problémák. Így a tapasztaltabb szerelők elővigyázatosan a 80 ezer kilométerenkénti szíj- (és persze görgő-szett, valamint vízpumpa-) cserét ajánlják. Minimális a kilométerenkénti többletköltség, s az egyik legjelentősebb hibaforrás kizárható. Van viszont még egy dolog, a gyújtótrafó. Ezt nem is titkolja senki, a Renault is tisztában van vele, hogy a Mégane I idejében szerelt Sagem bizony nem volt tartós darab, állítólag a később megjelent Denso volt a tuti, ma pedig a Beru márkájút mondják a legjobbnak a szerelők, a tulajdonosok körében ugyanakkor az sem mindenkinek vált be. Hát persze, hiszen a trafó sem magától megy tönkre, hanem például a szintén túl ritkán, 60 000 kilométerenként előírt cseréjű gyújtógyertyáktól. Minőségi gyertyákkal, azok gyakoribb cseréjével tehát odázható a trafók meghibásodása. Ami azonban jellemzően párban szokott bekövetkezni, de ha nem is úgy jön el, csakis úgy cserélhető, hogy párban azonos márkájúak és típusúak legyenek.







Aki figyel a vezérlésre, figyel a trafókra, mondhatni, csupán csak annyit tesz autójáért, hogy megadja azt, amit az megérdemel, amit a gyár előírt, azaz megejti a kötelező karbantartásokat, az vélhetően nem fog pórul járni a Mégane-nal. Egyetlen hiba még – leginkább a ’99-es frissítés előttiekre – jellemző: a korabeli infrás távirányítók el tudnak hangolódni. Azon túl, hogy a zárak csak kulccsal nyílnak olyankor, a motor sem kapja meg az indításgátló kódját, így az autó nem indul. Átmeneti orvoslásként jöttek a már transzponderes immobilizeres, de még infrás kulcsok, majd 1999-től a rádiófrekvenciásak. A kezdeti példányok közül amúgy a nem távirányítós központi zárasakkal is lehete gond: zárhengereik is gyengék. Ezeknél komolyabb hiba azonban – megfelelő karbantartás esetén – nem jellemző. Nyéki Ákos, a Renault Nyéki Autóház ügyvezetője úgy fogalmaz, „Ha odafigyeltek a karbantartásra, elég megbízhatók voltak az első Mégane-ok”. Alap, hogy időnként fékbetéteket, féktárcsákat, használattól függő gyakorisággal lengéscsillapítókat kell cserélni. És az is, hogy váltóik jellemzően nedvedzenek, ám hiába látható a szimeringeknél az olaj, jellemzően nem folyik. És használható Mégane-t akár már 300 000 forintért is lehet kapni, 450 000-ért pedig akár kabrió, akár 85 ezer kilométert futott ötajtós, vagy 160 ezret megtett klímás limuzin is kapható. Kínálat bőséggel van, válogatni lehet, és érdemes is, a karbantartásra pedig érdemes hagyni pénzt, az ugyanis – ebben az árszegmensben – a vételárhoz képest akkor is tetemesnek számít, ha abszolút értékben nem is az.