Családosok álma: Renault Grand Scénic 2.0 dCi Aut. használtteszt

Heti piaci körképünkben ideális, ám elérhető családi autókat kerestünk. Hogy a citált téma valós igény, azt mostani tesztünk alanya is bizonyítja, és vigyázat, ismét egy személyes élményekkel teli, ám annál alaposabb használtteszt következik. Több mint 1500 kilométert vezettem, utaztam a képeken látható Grand Scénicben, s az elmúlt bő egy évét is alaposan figyelemmel követtem. Sőt, gyakorlatilag én választottam ki nem sokkal saját, több ízben szerepelt, vásárlása kapcsán, hazahozatala után s az első közös 10 000 kilométert követően is megénekelt Renault Grand Scénicem után. Ami azonban kisebb motoros és nem automata, hanem manuális váltós, valamint szerényebben felszerelt.[BANNER type="1"]



Miért választottam még egy Scénicet, és kinek? Egy ismerősnek, aki az én Scénicemről megjelent cikkek láttán írt, hogy neki is ilyen autó kellene. Ilyen nagy csomagterű, mert ikrei születtek. Ha már nagy a csomagtér, a hétülésesség is előny, hiszen családos emberként már akkor látta, hogy az hasznos tud lenni, ugyanakkor automata váltósra is vágyott, ugyanis azt kényelmesebben és könnyebben vezethetőnek tartja. Milyen igaza van, én is teljes mértékben egyetértek vele, s ha tehettem volna, én is automatát vettem volna, ám a kitűzött értékhatárig én nem találtam autókeresésemkor elfogadható eladó automata Grand Scénicet, így maradtam a manuális váltósnál. Akkor viszont, amikor már nekik böngésztem, gyakorlatilag az első kereséskor ráakadtam erre, a már a 2006-os frissítés utáni 2.0 dCi motoros, 6 fokozatú automata váltós példányra. 2006-ban épp ilyet teszteltem, tudtam, hogy jó autó.



Az eladó, ráadásul nagyon jó áron kínált példány az enyémhez hasonlóan nem itthon volt, hanem Amszterdam mellett. Viszont szervizelten, lekérdezhető előélettel, 160 000 kilométerrel, 2013 januárjában alig több mint hatévesen, ugyanis 2006. november 1-jén helyezték forgalomba. Az ára pedig olyan volt, hogy azóta sincs ennyire jó ajánlat egész Európában a hirdetési oldalak szerint: 5047 eurót, azaz az akkori, még alig 290 forint feletti euróárfolyammal nem egész 1,5 millió forintot kértek érte. A 2,0 literes motorra persze az én autómra adódott regisztrációs adó több mint dupláját kellett az államkasszába csengetni, vagyonszerzési illeték viszont akkor legalább még nem sújtotta a külföldi vásárlást, a többi járulékos költség pedig egyező volt.



Leszámítva mondjuk a behozatali költséget, amit azért némileg megdobott a 6,3 helyett inkább 8,3-as fogyasztás. Ez az automata váltós dízel vegyes és autópályás üzemben is kér legalább 8 litert. Országúton persze el lehet vele karistolni 6 liter tájékán is, ám 2006-os tesztem szerint nálam – köztudottan „nehéz talpam alatt – is 8,2 litert evett az akkor még szinte új tesztautó, ez a példány pedig mostani gazdájánál – zömében városban – 9,5-ös nagyátlagot produkál. Viszont váltója tényleg remek, finoman kapcsolgat, lejtőn is magától visszaváltogat, szerintem ezen Scénic gazdája nem is tudja, hogy lehet kézzel is kapcsolni. Én is egyszer próbáltam csak benne, a próbakörön. Akkor megnéztem, hogy szépen végig lehet kapcsolni az összes fokozatot, és kész.



A magasabb regisztrációs adót kárpótolta rögtön a vásárláskor, hogy míg az enyémbe utólagos tételként kellett beletenni az első-hátsó parkolóradart (mert az praktikus), ebben benne volt gyárilag, és el kell ismerjem, finomabban, megbízhatóbban is működik. Viszont az azért nem volt véletlen (ahogyan jellemzően sosem véletlen), hogy az ár messze a piaci átlag alatt volt: a klíma nem működött, hiányzott a csomagtérszőnyeg, s a karbantartás is épp aktuális volt. A felszereltségnév itt amúgy Techline. Navigációval, bőrkormánnyal, nyitható panorámatetővel és 16 helyett 17 colos alufelnikkel. Na, utóbbi az, ami nagyon nem kéne. A tető viszont kellemes, főként amikor a tavaszi napsütésben ki lehet nyitni. Akkor viszont nem, amikor autópályán már 130-140 környékén neszel.



És utóbbi, valamint a 17 colos, nem csak az úthibákat közelebb hozó, hanem a gördülési zajt is kevésbé szűrő abroncsok miatt – lehet velem nem egyetérteni, de – szerintem jobb utazóautó az én 1.5 dCi-m. Persze leginkább más, az enyémben a többet forgó motor hangja a meghatározó 130-nál, ebben pedig a gördülés és a szél zaja – a 17 colos gyári kerekeken. A fotókon szereplő, az első tél előtt lelkiismeretesen, külön felnivel beszerzett 16 colos téli gumikkal pedig csak azon lehet morfondírozni, hogy a tető szigetelését kellene talán megigazítani. Az viszont biztos, hogy motorként a 2.0 dCi sokkalta tartósabb, pontosabban kevesebb figyelmet igénylő, mint az 1.5-ös. A 2,0 literes már láncos vezérlésű, gyakorlatilag széthajthatatlan, míg ez az 1.5-ösről jóindulattal sem mondható el. Nem is igazán a 150 lóerős csúcsteljesítmény, hanem a 2000 1/perctől rendelkezésre álló 340 newtonméteres nyomaték az, ami meggyőző tud lenni. Mondjuk a 10,1 másodperces 100 km/órára gyorsulás nagyon irreálisnak tűnik az álló helyzetből azért messze nem dinamikusan moccanó, 1,75 tonna önsúlyú autóval. Az én szolid 1,5 tonnásom mintha városban dinamikusabb lenne, talán csak azért, mert abban el vagyok foglalva a kapcsolgatással. Autópályán és országúton viszont nem kérdés, hogy ez tud jóval nagyobbat lépni.



Elhasználtság szempontjából elmondható, hogy a nagyobb motor + automata váltó adta bő negyedtonnás súlytöbblet a futómű kopottságán érezhető. Ebben már kellett toronycsapágyakat cserélni; viszont a motort nem kellett még megbontatni, mint az enyémnél az 1.5 dCi típushibájának számító hajtókarcsapágy miatt. Az én hátsó lengéscsillapítóimnak cseréje pedig lazán betudható annak, hogy autómon van vonóhorog, sanszosan húztak vele akár lakókocsit is; és talán ez érződik annak öregedő kuplungján is. Itt viszont ugyebár nincs kuplung, nincs kettős tömegű lendkerék, csak az automata váltó, azaz ezen autó nem nevezhető rizikósabbnak, mint egy kisebb motoros, kézi váltós dízel Scénic. Váltótól független, hogy ebben szét volt rohadva a klímahűtő (míg az enyémben csak egy tömítés miatt nem ment a légkondi). Fogyasztás szempontjából sem mondható rossznak az ennél városban adódó 9,5 liter, mert a 2,0 literes – nem is ilyen erős – benzinessel lazán 12-13 liter lenne. Az pedig már bőven tűréshatár fölötti. Karbantartási igényben viszont készülni kell, míg az enyémbe csak 20 ezer kilométerenként kell új olajat tölteni, ehhez 15 ezres az előírás. Mondjuk nem is ez a baj, hiszen józan ember amúgy is 10 ezer kilométer/1 év után cserél, hanem az, hogy míg az 1.5 dCi-be 4, ebbe (automata váltóval) 8 liter kell a nem olcsó (részecskeszűrős motorhoz való RN720-as) 5W-30-as olajból.



Aki ezzel kalkulál, s zömében városban megy, az így is bőven szeretheti a Scénicet, hiszen az automata váltóval abban lesz még egy jelentős adaggal jobb, amiben amúgy is nagy: a teljes család kiszolgálásában. A vezetői pozíció – próbáltam – ebben is tökéletes 10-15 órás utazás során is, mondjuk az megszokást igényel, hogy hiába van csak két pedál, itt a gázhoz elképesztően közel került a széles taposójú fék, előbbiről lelépve könnyedén megakadhat cipőnk, így pedig később tudjuk megkezdeni a fékezést. Egyéb ergonómiai baki azonban nem említhető.



Isofixes gyerekülés (babahordozó, menetiránnyal szemben) az első utasülésre is tehető, annak támlája is síkba hajtható, ahogyan az összes, egyenként tologatható, előre is buktatható, ki is vehető második sori széké is. A második sorban a két szélső hely isofixes, a középső pedig a szélsőknél valamivel keskenyebb. A csomagtér padlójából előrehajtható ülések természetesen még kisebbek, ellenben hasznosak.



Ha már hasznosság: az például szerintem nem az, hogy az első utasülés alatti fiókban a GPS DVD-olvasója csücsül, hiszen ma már egy okostelefonos navigáció jobb, mint a gyári. A CD-táras Cabasse hifit sem tartom jobb hangzásúnak, mint amit ad az alap CD-s egység 6 hangszóróval. Viszont legalább olvas MP3 fájlokat. Ez jó. Jó, hogy van gyári kihangosító is, ám valójában nagyjából mindegy a felszereltség, a Scénic alapból komoly tudásán ez már csak nüánsznyit dob, s igazából az automata váltó által adott komfort sem biztos, hogy megéri a többletfogyasztást, valamint a nagyobb és erősebb motor miatti nagyobb adókat. Legalábbis nekem nem, én viszont garasoskodó vagyok, s elvagyok a kuplung kezelésével. Aki viszont utóbbit kihagyná, annak tökéletes családi autó a Scénic II Grand változata, azaz az első olyan Scénic, amiből Grand is készült. Nekik ezt a verziót, a 2006-os frissítés utáni 2.0 dCi-t tartom továbbra is a legjobb választásnak. Akkor is, ha az elmúlt bő év alapján végre sikerült belátnom: nem baj, hogy lemaradtam erről, fedőnevem továbbra is Olcsó János, s számomra azért az nagy élmény, hogy a 60 literes tank megtöltése után nem 600, hanem csaknem 1000 kilométert tudok megtenni. Mentem is 1,5 év alatt 15 ezer kilométert az enyémmel, ez pedig 1,2 év alatt csak ötezret futott. Ha csak ennyit autóznék, talán engem sem zavarna a nagyobb fogyasztás. Kimondható tehát: az automata Grand Scénic a nem túlzottan sokat, de kényelmesen, sok cuccal utazók számára remek választás, mondhatjuk álomautónak is. Már csak azért is, mert ezzel a példánnyal semmi hiba nem adódott az első szervizelés óta, s persze azért is, mert az átlagos magyar családnak már ez a 1,5-2 millió forintos kategória is sokszor álom, de sokszor szerencsére elérhető álom.


PS: azért egy jó bőrkormánnyal lehet, hogy tuningolom majd a saját autómat.