7 milliárd forintot adtak egy Ferrariért

    0
    2

    Új rekordárat állított fel egy Ferrari 250 GTO, az a legendás modell, mely összesen 39 (a pontosság kedvéért 36 Series I, 3 Series II) példányban 1962-64 között készült, s az 1961-es 250 GT-n alapult. Nem kevesebb, mint 20,2 millió angol fontot, azaz mintegy 31,8 millió amerikai dollárt, forintosítva pedig bő 7 milliárdot fizetett egy neve elhallgatását kérő vásárló az 1964-es, Series II-es, azaz a létező legritkább 250-esért. A sorozat értékét nem csak ritkasága, elért sportsikerei is fokozzák. A hatvanas években csaknem minden versenyt megnyert a 250 GTO, mely nevéhez a GT melletti O-betűt csupán egy, az 1962-es, 12 órás Sebring futamra jelentkezéskor kapta, ugyanis a 250 GT után egy O utalt az Omologato, azaz homologizált versenyváltozatra. Azóta GTO a 250-es, melynek tagjai eddig is dollárban kifejezhető tizenmilliókért cseréltek gazdát, a mostani ügylet azonban rögtön az Angliában kötöttek legjelentősebbje, s a világ egészén is mindössze egyetlen, nem is konkretizált, 30-40 millió dollárért eladott, 1936-os Bugatti Type 57SC Atlantic előzi.

    Noha a GTO elvileg legalább 100 példányban kellett volna elkészüljön a versenyelőírásoknak való megfeleléshez, nem létezett belőle annyi. A Ferrari trükkösen, ugrásokkal nyomta az alvázszámokat, így úgy tűnhetett, hogy megvan a kívánt mennyiség a 3,0 literes, hosszában beépített, 300 lóerős V12-essel hajtott sportkocsiból. Ha meglett volna, ma minden bizonnyal nem ez, hanem egy másik, ritkább típus lenne a világ egy legdrágább, legvágyottabb autója. Így viszont ez a meglehetősen puritán, még sebességmérőt is nélkülöző, elöl kettős keresztlengőkaros, hátul merevtengelyes futóművön gördülő, mindössze 1,1 tonnás, 5 fokozatú manuális váltós gép az, amiért egyesek a pénztárca legtöbbünk számára ismeretlen mélységébe képesek markolni. [BANNER type="1"]
    Miként arról a legtöbb hasonló ügylet után, most sincs biztos hír, hogy ki adta el, ki vásárolta meg a 250-est, melyből egyebek mellett a Pink Floyd gitárosa, Nick Mason, a Ferrari-gyűjtő Chris Evans és a divatdiktátor Ralph Lauren is rendelkezik eggyel. Pletyka persze van, állítólag egy angol üzletember adta tovább azt a példányt, amit 4 évvel ezelőtt a mostani ár kétharmadáért, 20,8 millió dollárért vásárolt a Samsung egykori elnökétől, Lee Kun-hee-tól. A spekulánsok szerint továbbra is jó befektetési lehetőség a 250-es, bár nehéz elképzelni, hogy még egyszer a mostani összeghez hasonlót fizessen érte bárki is.
    Előző cikkKiszivárgott képeken az új Lexus RX
    Következő cikkKényelemben, hosszú távra, olcsón – kisbuszok 2 millióig
    Gyerekkorom óta rajongok az autókért. Talán előbb berregtem Trabant 601-esünkben, mint beszélni tudtam. Amint megtanultam olvasni, szinte rögtön elkezdtem tanulmányozni az autós irodalmakat, amiket elég gyorsan memorizáltam is. Az általános iskolában, 13-14 évesen már autós mellékletet készítettem az iskolaújság számára, hiszen már akkor is bennem volt a közlési vágy az autósvilág híreiről. Gimnazista koromban már lehetőséget kaptam a kilencvenes évek legnépszerűbb autós lapjának weboldalát létrehozni, oda előbb kezdtem aztán híreket írni, minthogy jogosítvány szereztem volna. Később, már egyetemista éveim alatt egyre többet dolgoztam, állandó rovatokat és tesztautókat is kaptam, diploma után pedig főállást kaptam a havilapnál, majd 2010-ben igazoltam a Használtautó.hu tartalmi magazinjához az Autónavigátorhoz, amelynek 2011 óta főszerkesztője vagyok. A váltásnak két fő oka volt, egyrészt nagyobb perspektívát láttam egy csakis online szájtban és persze Magyarország piacvezető járműhirdetési oldalában, másrészt az újabbnál újabb, szuperebbnél szuperebb autók mellett mindig is legalább annyira érdekeltek az átlagos, hazánkban jellemzően használt autók. Az Autónavigátort nyilván saját elképzeléseim szerint formáltam: bár az új típusokról is kivétel nélkül írunk és ilyeneket is bőséggel tesztelünk, nálunk kiemelt fontosságú a nagyobb tömegek számára elérhető használt autók kérdése, beleértve üzemeltetésüket is. Számomra az autózás leginkább - biztonságos és kényelmes - közlekedést, utazást jelent. Mindkettőt fontosnak tartom, privát és munkám kapcsán is nagyon sokat utazok, világ életemben sokat utaztam. Amíg nem volt jogosítványom, addig kerékpárral jártam be hazánkat és a környzező országokat is, 2017-ben pedig hatalmas élményt jelentett a Ford Focus Electrickel abszolvált e-Tour Europe villanyautó-verseny. Száguldani belső égésű motoros autóval sem szeretek, számomra fontosabb egy autó hatótávja, szerény emisszója és fogyasztása és persze megbízhatósága, mint teljesítménye. Nyilván saját autóimat is e tényezők mentén választottam, volt már aszkéta 1.5 dCi motoros, de hétüléses Renault Grand Scénicem, Toyota Priusom, ami ma is a családban van, anyukámékat szolgálja, de feleségemmel saját autóként jó ideje már csupán egy Peugeot iOn villanyautónk van, ami tökéletesen kiszolgál minket, persze tesztautók és kerékpárok társaságában. Ugyanakkor nem vagyok elvakult villanyautós, vallom, hogy minden esetben a célnak megfelelő autót, közlekedési eszközt kell választani, ehhez remek páros volt az iOn és a Prius, de sok esetben összehajtható kerékpáromat kombinálom – akár dízel – tesztautókkal.