Siralmasan néz ki, mégis eladta magát a 12 éves Toyota Hilux

    4
    2

    Ahogyan az gyakorta lenni szokott, ködös, esős hétvége után verőfényes napsütéssel köszöntött ránk a hétfő, én pedig 9-kor már egy Toyota Hilux használtteszthez jelentkeztem be. Oké, hogy tűzött a nap – végre – és én örömmel szívtam a D-vitamint, de azt elsőre mégsem értettem, hogy miért látok két Toyota Hiluxot Gábornál, akivel megbeszéltem a találkozót. Tudtam róla, hogy vadász és egyben vadőr, de az csak most derült ki, hogy náluk a Hiluxozás már családi hagyomány, egyik fia ugyanis erdész, a másik mezőőr, így aztán Hiluxból is van három a famíliában. Kettő nem is volt otthon, a család leginkább szeretett, pontosabban imádott Hiluxa ugyanis már csak vendégségben, kvázi a kedvemért járt ott. A 2005-ben újonnan vett példányt ugyanis nemrégiben eladták, hogy helyét egy kevesebbet futott vegye át. Mert hiába mintaszerű a megbízhatósága és a tartóssága, Gábor a családi flottán végignézve látja, hogy 350 ezer kilométer azért 350 ezer kilométer, márpedig a fotókon szereplő autó közel annyit futott. Nem többet, nem kevesebbet, épp ennyit. Eddig 23 kötelező szervizen van túl, kivétel nélkül abban a monori márkaszervizben végezve, ahol egykor átadták az autót.[BANNER type="1"]
    Ez ugyanis nem csupán Gáborék háromtagú Hilux-flottájának egyik tagja volt, hanem egyben Gábor harmadik Hiluxa. Az első terepjárónak számító parancsnoki UAZ és 4-5 Niva után Hilux volt az első „nyugati terepjáró, persze egy használt „hulladék, amit már egy jobb állapotú, Gábornál is 6 évet szolgált példány követet, majd jött ez. Gyári légkondicionálóval, de még tekerős ablakokkal, s nem kevéssé fontosan még a 2005-ben lecserélt N60-as szériából. Utána ugyanis Gábor szerint egyre komolytalanabb lett az autó, már ami a szívósságát illeti. Márpedig érdemes hinni neki, mert ő valóban úgy használja a pickupot, amire azt kitalálták. Nem adóoptimalizálásból vette, hanem azért, mert neki valóban szüksége van arra, hogy komolyabb terheket juttasson célba terepen is. A kilövendő vadakat ugyanis etetik, magasleseket építenek és tartanak karban, így mindennapos volt, hogy a platóra feldobott rakományon túl még egy utánfutót is kapott a Hilux, ami vígan húzta azt.
    És a Hilux bírta a napi terepezést, terhelést, ami extrém használatnak tűnik. Ugyanakkor nem feltétlenül volt az, hiszen az autót gyakorlatilag csakis Gábor vezette, ésszel. Indítás után például hagyta kicsit melegedni, hidegen nem taposta, sőt, soha nem ment vele 130 km/óránál nagyobb tempót. A jellemző inkább a 70-80 km/óra volt. Igaz, nem csak országúton, akár terepen is, amitől azért szinte dobok egy hátast, de voltaképp a próbált 50-60 km/óra valóban sétatempónak tűnik vele földúton is. Ez a használat persze megevett a futóműben néhány gömbfejet, szilentet, hátul a szinte állandó terhelés miatt rugótörés is előfordult. Bontatlan azonban a motor és a váltó, és az ép elem nélküli karosszéria még a nem ritka javításoknál, horzsolásoknál sem rozsdásodik komolyabb mértékben. Ha valami alultervezettnek tűnik, az a kardán csuklója: 250 ezer kilométer után átfordult, a gyári alkatrész nagyon drága hozzá, az utángyártott pedig vészesen keveset bír. Gábor próbálta, tudja. Ennél az autónál utóbbi volt az egyetlen alkatrész, amit megpróbált utángyártottal pótolni, nem jött be, ismét igazolódott, amit az előző két Hiluxnál már megtanult: jobban megéri a gyári alkatrész, mert szerényebb a felára, mint amennyivel jobb az élettartama.
    A vadász-Hilux amúgy roppant vicces gép az autentikus horpadásokkal együtt. Utasterében újkora óta utólagos huzat óvja az üléseket, a padlókon praktikus, könnyen tisztítható és strapabíró gumiborítás, azon persze kivehető gumiszőnyegek, a 2,5 literes, csupán 101 lóerős, 260 Nm nyomatékú motor pedig valóban pöccintésre indul, utána pedig finoman, lágyan jár. Ami a menetteljesítményeket illeti, azok kimértek, de elegendőek: a 100-as sprint 17,8 másodperc, a soha ki nem próbált végsebesség 150 km/óra. Légzsák itt még nincs, légkondicionáló van, a klímapanel persze a nyolcvanas évekből való. Épp 2005-ben jött a frissebb szériás Hilux, amire azonban Gábor azt mondja – szintén saját tapasztalatból -, hogy már nem ennyire tartós. Hogy miért adta mégis el ezt az autót? Mert egy barátja már nagyjából egy éve rágta a fülét, hogy neki kellene ez az ütött-vert, de valójában megkímélten használt és korrektül karbantartott példány. Gábor pedig úgy döntött, beújít egy harmad ennyit futottat, de nem titkolja, hullajtott néhány könnycseppet ezért a példányért, amikor cimborája elhajtott vele.
    Előző cikkTúltolták a Star Warst a Nissannál
    Következő cikkBenzinesként egyelőre csakis hibrid lehet az új Mercedes CLS
    Gyerekkorom óta rajongok az autókért. Talán előbb berregtem Trabant 601-esünkben, mint beszélni tudtam. Amint megtanultam olvasni, szinte rögtön elkezdtem tanulmányozni az autós irodalmakat, amiket elég gyorsan memorizáltam is. Az általános iskolában, 13-14 évesen már autós mellékletet készítettem az iskolaújság számára, hiszen már akkor is bennem volt a közlési vágy az autósvilág híreiről. Gimnazista koromban már lehetőséget kaptam a kilencvenes évek legnépszerűbb autós lapjának weboldalát létrehozni, oda előbb kezdtem aztán híreket írni, minthogy jogosítvány szereztem volna. Később, már egyetemista éveim alatt egyre többet dolgoztam, állandó rovatokat és tesztautókat is kaptam, diploma után pedig főállást kaptam a havilapnál, majd 2010-ben igazoltam a Használtautó.hu tartalmi magazinjához az Autónavigátorhoz, amelynek 2011 óta főszerkesztője vagyok. A váltásnak két fő oka volt, egyrészt nagyobb perspektívát láttam egy csakis online szájtban és persze Magyarország piacvezető járműhirdetési oldalában, másrészt az újabbnál újabb, szuperebbnél szuperebb autók mellett mindig is legalább annyira érdekeltek az átlagos, hazánkban jellemzően használt autók. Az Autónavigátort nyilván saját elképzeléseim szerint formáltam: bár az új típusokról is kivétel nélkül írunk és ilyeneket is bőséggel tesztelünk, nálunk kiemelt fontosságú a nagyobb tömegek számára elérhető használt autók kérdése, beleértve üzemeltetésüket is. Számomra az autózás leginkább - biztonságos és kényelmes - közlekedést, utazást jelent. Mindkettőt fontosnak tartom, privát és munkám kapcsán is nagyon sokat utazok, világ életemben sokat utaztam. Amíg nem volt jogosítványom, addig kerékpárral jártam be hazánkat és a környzező országokat is, 2017-ben pedig hatalmas élményt jelentett a Ford Focus Electrickel abszolvált e-Tour Europe villanyautó-verseny. Száguldani belső égésű motoros autóval sem szeretek, számomra fontosabb egy autó hatótávja, szerény emisszója és fogyasztása és persze megbízhatósága, mint teljesítménye. Nyilván saját autóimat is e tényezők mentén választottam, volt már aszkéta 1.5 dCi motoros, de hétüléses Renault Grand Scénicem, Toyota Priusom, ami ma is a családban van, anyukámékat szolgálja, de feleségemmel saját autóként jó ideje már csupán egy Peugeot iOn villanyautónk van, ami tökéletesen kiszolgál minket, persze tesztautók és kerékpárok társaságában. Ugyanakkor nem vagyok elvakult villanyautós, vallom, hogy minden esetben a célnak megfelelő autót, közlekedési eszközt kell választani, ehhez remek páros volt az iOn és a Prius, de sok esetben összehajtható kerékpáromat kombinálom – akár dízel – tesztautókkal.

    4 HOZZÁSZÓLÁS

    1. Jól körbe vannak nyomorgatva szegény jószágok… A képek alapján nehéz elhinni, amit a cikkben leírnak – hogy rozsda komolyabb mértékben nincs a kasztnin. Ez a futásteljesítmény meg se kottyan ennek a gépnek, szerintem a korabeli Hiace-ekben is ugyanez a motor duruzsol: ezer közül is fel lehet ismerni a hangját, meg az „egy felet teker az önindító és már megy is” típusú életre kelést 🙂