Tipikus kilencvenes évekbeli olasz forma. Valljuk be, nem gyári felnikkel, utólagos lóhere-matricával
Ez volt az első nem igazi Alfa! Mondhatják sokan, hiszen a közönségpremierjét 1992 márciusában, a Genfi Autószalonon tartó Alfa 155 már fronthajtású volt, szemben az utolsó igazi Alfának tartott elődjével, a 75-tel. Formája is egyértelműen elárulja, hogy közeli rokona a Fiat Tempra és a Lancia Dedra sorozatoknak, azaz platformjával még a Fiat Tipóval is mutat közös szálat. Ha jól megnézzük, utóbbi műszerfalának alapvonásain is visszaköszön. A 155-ös Alfa ugyanakkor mégis történelmet tudott írni, hiszen futott a DTM-ben is, több mint 500 példányban szolgált rendőrautóként az olaszoknál, és volt belőle Q4-es is, állandó összkerékhajtással, ami 2,0 literes, 190 lóerős turbómotorjához hasonlóan a szintén rokon Lanca Delta Integrale raliautóból származott. Utóbbival 7 másodperces 100 km/órás tempót tudott a közel 4,5 méteres, tágas utasterű, 525 literes csomagterű limuzin.[BANNER type="1"]
Nem egész 4,5 méter hosszú, de a magas far 525 literes csomagteret ad
A Q4 persze gyűjtői kincs, ugyanakkor a jelen tesztben szereplő, a Használtautón 440 ezer forintért megtalálható, 320 ezer kilométert futott 2,0 literes TS is mosolyfakasztó és egyben élményautós. A 2,0 literes szívómotor 150 lóereje is 9 másodperces 100 km/órára érést ígért újonnan, érzésre ma is ezt hozza. Váltója mai szemmel rövidre áttételezett, s ez lehet a dinamika egyik titka – a viszonylag jó teljesítmény és a nem túlzott (1,34 tonnás) tömeg mellett. Már 100 km/órás tempónál is közel 3000/perc a motor fordulatszáma, jól hallható is, ahogyan az üvöltő kipufogó, de a szél és minden egyéb zaja is élénk, ugyanakkor mindez nem zavaró, mert megkapjuk az érzést, hogy vezetünk. A fa kormánykerék mindössze 2,2 fordulatot ír végállásai között, s mindez játékautós hangulatot ad, miközben a helykínálat középkategóriás, a mai vételár pedig semmiképp sem magasabb, mint a hasonló korú és méretű autóké.
Korszakos geg a visszapillantóról lógatott matrica, pláne úgy, hogy a fejegység itt már MP3-olvasós és CD-s
Sem a helykínálatra, sem az ülésekre nem lehet panaszunk, a jó minőségű bőrkárpit bónusz
Pedig a vezetési élményen és a helykínálaton túl olyan dolgok is vannak itt, mint például automata (és működő) légkondicionáló, négy elektromos ablak, központi zár, elektromos tükrök, de még vezetőoldali légzsák is. És legyenek akármilyen legendák az olasz autók elektronikai rendszereiről, itt minden hibátlanul működik, igaz, a légzsákot azért nem próbáltam. Baj persze ezzel az autóval is van: szolid mértékben megjelenő rozsdásodás és brutálisan öregedő beltéri műanyagok. Ennek esett áldozatul például a sofőroldali ajtózseb, de még a gépháztető nyitója is. A beltér egyébiránt maga a meglepetés: a bőrülések 320 ezer kilométer után még egészen egyben vannak, tartásuk is korrekt. Bőrülés, 440 ezer forintért, döbbenet!
Automata klímaberendezés 1997-ből
Az utastér két leginkább kopott pontja: a középső könyöklő és a fa váltógomb
És a legszebb, a fa kormánykerék
Igazság szerint döbbenet az egész autó, mert nemcsak kvázi filléres, tágas és jól felszerelt, hanem még jól is megy. Persze vannak dolgok, amiket el kell fogadni, ilyen a 10-12 literes fogyasztás, na meg az is, hogy azért kell vele picit törődni. Hamarosan lehetne költeni lakatolásra egy kicsit, meg például hiába működik az összes elektronika, az ablaktörlő sima kapcsolás esetén csak vánszorog, ha viszont folyamatosan nyomjuk a kart, akkor villámgyorsan töröl. Ezeken az apróságokon túl kell lendülni, kell nyomni egy kövér gázt, az utasülésre pillantani pedig akkor is élmény, ha épp nincs velünk szívünk választottja. Ott egy „Be Happy:) feliratos párna, ami üzenetével össze is foglalja a 155-öst: ez egy élményautó, 21 évesen, a hihetőnek tűnő 320 ezer kilométerrel is az, 440 ezer forintos vételárával jutányosnak is tűnik. 155-ös Alfát amúgy igen jelentős szórással 175 ezer és 1,25 millió forint között találhatunk a Használtautón. Ha azt vesszük, hogy ebben nemrégiben cseréltek vezérlést, olajakat, új téli gumik vannak rajta, jó vételnek mondható. Nem mondom, hogy én megvenném, de abszolút megértem azt, aki belehabarodik, s vélhetően nem is csinál vele rossz boltot, mert egy még nem túlbonyolított, kvázi egyszerűen és olcsón fenntartható, mégis egészen mai youngtimernek számít az összesen 192 618 példányban gyártott, ma már mégis egész ritka Alfa 155.
Kívülről az embléma elforgatásával, vagy belülről távvezérléssel nyithatjuk a síalagutat is adó csomagteret
Érdekes autó az biztos. De egy 97-es autót biztos nem választanék első autónak, ezek már megették a kenyerük javát. Mi 2-3 éve adtunk le egy 146-ost ami édesapámat szolgálta hűségesen és eléggé megbízhatóan, aztán továbbra is a családban maradt. A maga nemében kicsit élvezetesebb és hangulatosabb autó volt, mint a korabeli darabok többsége, de fényévekre volt az utód 147 prémium koncepciójától. Cserébe a 146 egy kiforrott technika.
Egyrészt mint köznapi autó már nem úgy vezeti az ember az ilyeneket, mint egy friss 5-6 éves darabot. Egy 15+ éves autó már nem annyira alkalmas ütős vágós autónak sem, ha nem akarunk minden héten szerelni valamit a hajtásláncon, főleg ha ilyen jobb házból való, bőrös esetleg turbós AWD-s darab.
Másrészt viszont ez az autó érdekes jelölt egy jövőbeli klasszikusnak. Az alfának nagy múltja van és széles körű műértő gyűjtőrétege. De ahhoz még vagy 10 évet kell várni. Ugyanakkor számomra picit hiányzik is az a klasszikus stílus amivel ezt egy oldtimerként el tudom képzleni.
Ez a szépség még mindig tudna újat mutatni, megbizható társunk volt 7 évig!
Mégis milyen újat tudna mutatni és kinek?
Egyébként annak idején kb. 20 éve tetszett ez az autó. Az összkerekes 190 lovas változata komoly gép volt akkoriban. Ez a 150 lovas sem volt rossz, de nem volt kiemelkedő.
Óriási kedvencem a 155-ös. Markáns, karakteres, igazi Olaszos formaterv. Kár hogy mára alig maradt épkézláb példány itthon. Hogy venném e első autónak? Nem biztos! Talán inkább hobbiautónak tartanék egyet, amivel tavasztól-őszig vasárnaponként szigorúan jó időben mászkálnék.
A másik korszakos kedvenc a 164-es Alfa, abból is a modellfrissített. Igen, joggal lehet mondani hogy a régi verdáknak igenis volt karakterük. A mára már szinte kiveszett mechanikai közvetlenség tette azokká a korabeli autókat, ami miatt szeretjük őket mind a mai napig.
Lehet hogy a friss konstrukciók jóval biztonságosabbak, kényelmesebbek de valahogy mindegyik lélek nélküli. Nem lehet velük eggyé válni az utakon, ellentétben pl. a cikkben szereplő Alfával.
Nem tudom mit értesz azon hogy mechanikai közvetettség, de a 146 olyan volt az utód mellett, mintha egy tankot vezetnél, annyira tompa (igaz 155-öst nem vezettem, de az alap ott is Fiat platform). A 147 precíz kormányzásával igazi kanyarvadász, a bonyolult független futóműve a kormánnyal együtt olyan precíz visszajelzést ad, amire az előd sosem lett volna képes (ezeket részben a 156-ostól örökölte). Bár a 155 nagyon karakteres formaterv, nem kérdés hogy a 156 minden szempontból jobb, kivéve a Q4 hiányát (az elekronikus állítható futóművel együtt), főleg a GTA változatban lett volna jó ilyesmi.
A 155/146/147 es a 156 is Tipo platform, utobbi ketto egy enyhen modositott valtozata. A Tipo platform mindegyike fuggetlen felfuggesztesu, volt alattuk 3 kulonbozo (Tipo/Tempra/Delta/Dedra/145/146/155/Bravo/Brava/Marea/Multipla/Coupe volt egy féle fuggetlen, a Lybrae egy masik fele, GTV/Spider/147/156/GT meg egy harmadik, de mind fuggetlen.
EZ AZ AUTÓ EGY CSODA!
Bassza meg az ÖSSZES KIBASZOTT ISTENVERTE FASZ, aki szidja az Alfákat!!! Nyomorult, stílustalan, németimádó, korlátolt gecik.
Nyilván te azokat a kocsikat szereted amik rendeltetésszerű használat és szerviz mellett széthullanak a koksztól. Nyomorult idióta…