1500 kilométer 3 nap alatt egy Suzuki Swift Sporttal

Nehéz betelni a Swift Sporttal. Nagyon meggyőző volt már az első próbán is, a teszthét alatt pedig végig imádtam. Aki még nem tette, feltétlenül pillantson bele azon cikkekbe is, már csak azért is, mert a műszaki paramétereket nemigen szeretném ismételni. Egy biztos, a Swift Sport kevés autók közé tartozott, amiért valósággal rajongtam. Ez nyilván érződött a róla írt cikkeimen is, például volt olvasó, aki reklámnak vélte a Fiesta ST-vel vagy a Corsa GSi-vel való virtuális összevetést. Pedig nem volt az, a Swift Sport egyszerűen csak nagyon jó áron ad bajnok felszereltséget, s mellette egy igencsak egyben lévő autó. Már a tesztjében elcsepegtettem, hogy vár még egy komoly kaland vele: múlt héten a Suzuki szervezésében Swift Sportokkal vettük be Európa egyik legszebb, ha nem a legszebb autós útvonalát, az ausztriai Grossglockner Hochalpenstrassét.[BANNER type="1"]
Utóbbi közel 700 kilométernyire található Budapesttől, természetesen ott is fel-alá autóztunk, így aztán három nap alatt 1500 kilométer került az általunk hajtott Swift Sportba, s vélhetően hasonló táv az összes többibe. Hogy érdemes-e egy már tesztelt autóval ennyit menni? Naná, hogy érdemes, sőt, az lenne a jó, ha minden tesztautóval módunk volna legalább hasonló távot megtenni, mert így azért jóval többet megtudunk a „termékről. A Swift Sport nem okozott csalódást. Kiderült például, hogy a teszt során a műszerfal által írt 6,5 literes fogyasztásnál tud jobbat a Swift Sport esetén most először turbós motor: már a kifelé úton is 6,1 l/100 km adódott, zömében autópályán, ott az engedélyezett legmagasabb (130 km/órás tempóval) haladva. Ez már jobb, mondhatja mindenki, de elárulom, lesz ez még jobb! Közben pedig azt is, hogy a Grossglockner Hochalpenstrasse (ami nem keverendő a Grossglocknerrel) legalább annyira duplán jó móka, mint a Swift Sport. Kezdjük a kifejtést az előbbivel: a Grossglockner egy 3798 méter magas hegycsúcs, aminek kvázi a lábánál húzódik a Hochalpenstrasse, amit még a harmincas években építettek, akkor amikor Ausztria is csak lábadozott az első világháború utáni vereségből, ám az út ötlete már a húszas években megfogalmazódott. Pénz persze nem volt rá, ám végül a hatalmas munkanélküliség enyhítésére építették meg, s 1935-ben egy autóversennyel meg is nyitották. Nyilván akkor is remek helyszín volt egy kis élményautózásra, de közben szenzációs látvány minden pontja. Állítólag már 1938-ban 98 ezer autóval 375 ezer látogatót fogadott, pedig a mai adatok szerint is „csak évi 400 ezer körüli személyautó járja be. Az út fizetős, de jó hír, hogy az első napi jegy a legdrágább (személyautóra 36 euró), a második már olcsóbb, s van havi bérlet is, ami nem több, mint két darab napijegy (56 euró). A panorámaút legmagasabb pontja, az Edelweiss-Spitze 2571 méter magasan található, különlegesség, hogy hozzá a végső szakasz még az eredeti, 6 méter széles, macskaköves úton tehető meg. A Hochalpenstrasse többi része viszont széles, sok helyen előzősávokkal, kátyú pedig egészen egyszerűen nincs rajta. De a hely nem csak a féktelen száguldozásról szól (sebességkorlátozás és traffipax persze ott is található, hiszen Ausztriában járunk), hanem a családi kirándulásról is: összesen 4000 parkolóhely található, s gyakorlatilag bárhol állunk meg, csodás panorámát kapunk. Nos, ezen az úton vallattuk a Swift Sportot, ami kapcsán eddig is tudtuk, hogy az autópályás 130 km/óránál pont 3000/perces fordulattal fut a számára kicsit áthangolt, nyomatékosabbá tett 1,4-es Boosterjet (közvetlen befecskendezéses és turbós) benzinmotor, most viszont már azt is tudom, hogy ereje a hegyen sem kevés. Ez nyilván jelentős részben köszönhető szerény, 970 kilogrammos önsúlyának, meg persze annak is, hogy csak ketten ültünk benne. Az viszont az autó érdeme, hogy 230 Nm nyomatéka 2500-3500/perc között konstans, továbbá váltója jól áttételezett, nem túl nagyok a fokozatok közötti lépcsők, legalábbis úgy, hogy 2000/perctől már elég tisztességes erőt és nyomatékot kapunk, ami 6400-ig szépen emelkedik is. Ha egy kicsit lendületesebbre vesszük a tempót, gyakorlatilag harmadik fokozatban végig lehet seperni a hegyi szerpentinen. Persze az is hibátlan, ha szolid tempóval, nézelődve autózunk, de akkor csomó helyen váltani kell a kettes és a hármas fokozat között, ugyanis van temérdek hely, ahol kényelmes tempóval is kapcsolható utóbbi. Amit örömmel is tesz az ember, mert a Swift Sport rövid úton, precízen járó váltója a jobbak közül való, nem egy MX-5 szint, de a kategóriában hibátlan. Még olyan „nagypályán is, mint a Hochalpenstrasse.

Tulajdonképpen a Swift Sport is olyan többarcú modell, mint amilyen többarcú a hibátlan csapatási helyszín, egyben szemet gyönyörködtető, s az időjárás által szinte percenként változó Grossglockner. Ugyanis a Swift Sport tényleg az az autó, amivel jót lehet autózni a hegyen, de oda eljutni sem nyűg vele.

Jó úton nem rázza ki az utasok lelkét, hanem igazán kényelmes, főként az az alapáron adott sportüléseivel, amiben 700 kilométert, azaz 6-7 órát sem fájó eltölteni. Autópályán pedig rájön az ember, tényleg nem kellene ide több motor- vagy kipufogóhang. Ami még a komfortot és egyben a biztonságot illeti, az 5,99 millió forintos lista-, de 5,5 millió forintos akciós árú Swift Sportnál hatalmas ütőkártya, hogy alapáron benne van (lényegében minden…) az automata reflektoros LED fényszóró, a távolságtartós tempomat vagy a sávtartó és a holttérfigyelő is. Ezek mind-mind kényelmesebbé és egyben biztonságosabbá teszik az utazást. Hibátlanul is dolgoznak, ám konvojban, egymást és egymás autóit ismerve feltűnt, hogy a távolságtartós tempomat – logikusan – gyújtja a féklámpát, amint akadályt észlel, s lassításba kezd. Nem érdemes tehát haragudni a Swiftesre, vagy bármely modern autósra, aki „fékez az autópályás előzés előtt. Nem ő teszi ugyanis. Sőt, talán nem is lenne baj, ha a távolságtartós tempomat alapból égetné a féklámpát, ha nem tudunk az előttünk lévő forgalom miatt a beállított értékkel haladni. Úgy talán kevesebb okostojás jönne be a biztonságosan hagyott féktávba.
Bár mesélni a Hochalpenstrasséról még bőven tudnék, ahogyan arról is, hogy mennyire élvezetes volt ott autózni és fotózni (fogok is még!), most röviden legyen elég annyi, hogy az új, most először turbómotoros Swift Sport lett annyira komoly autó, hogy egyáltalán nem volt vele fájó, sőt, élvezetes volt 3 nap alatt 1500 kilométert letekerni, miközben az is kiderült róla, hogy nem csak menni tud jól, hanem közben alig fogyaszt. Az 1.4 Boosterjet az egyik legtakarékosabb négyhengeres turbós benzines, hiszen hiába gurulunk 17 colos felnin (amúgy tapadásban is kiváló Continental SportContact 6 abroncsokon), a kifelé vezető út 6,1-es fogyasztása is remek volt, de visszafelé (igaz, a hegyen nullázva) 5,5 l/100 km átlagot kaptunk. Hozható tehát az 5,6 l/100 km katalógusérték, s az országúti 4,8-as is, ugyanis amíg nem értünk fel az autópályára, a teherautók mögött andalogva 4,2 l/100 km értéket láttunk az amúgy akár turbónyomás, illetve G-értékek mutatására is képes központi kijelzőn.

Ha tehát hot hatch, a Swift Sport verhetetlennek mutatkozik.

Miként az első próbánál írtam, idén mindössze 20 példány érkezett az országba, de rendelni azért lehet, s aki időben megteszi, a jövő év elején azért már megkapja autóját. Színből továbbra is az egykori raliautót idéző napsárgát javaslom: nem csak feltűnőbb, kevésbé hevülő is, mint a most nekünk jutott, s így a legtöbb fotómon szereplő szürke, ami szintén nem rossz, mert nem hagyományos flottás, de így is elmondható róla, ennél csak izgalmasabbak vannak a palettán.