Bandázásra fel! Mini Clubman teszt

A második. A Mini 2007-ben dobta először piacra a Clubman változatot. Az akkori háromajtóshoz képest lényegesen nagyobb hátsó teret és csomagteret kínáló modell érdekes megoldású hátsó ajtókat kapott. Lényegében egy fél ajtón keresztül lehetett ki- és beszállni, melyhez először az első ajtókat kellett kinyitni, cserébe B-oszlop sem volt, ami valamelyest könnyedséget jelentett. Úgy tűnik, nem lett az igazi a koncepció, hiszen a tavaly második generációjába lépett maxi Mini immár hagyományos ajtókat kapott hátra is. Végre egy teljes értékű, jól használható autó lett belőle!


[BANNER type="1"]


Megszépült. Az előző Mini Clubmannek nem csak a félig nyitható hátsó ajtaja volt fura. A tető színében díszelgő, a hátsó lámpákat körbeölelő dizájn – szerintem legalábbis – eléggé gagyi hatást keltett. Az új változat teljesen más feneket kapott. A lámpák lényegesen megnőttek, és álló helyett immár fekvő helyzetben töltik ki a hátsó ajtókon korábban szabadon hagyott területet. A belső is sokat változott. A óriási középre helyezett sebességmérő közvetlenül a kormány mögé került, az aktuális tempó leolvasásához nem kell elfordítanunk a fejünket.





Prémium. A Mini lényegében elsők között jelent meg a piacon, mint divatautó. Fekete, fehér vagy egyéb dizájnnal ellátott tető, csíkok a motorháztetőn, színes felnik és még sorolhatnám a véget nem érő variációkat. A beltérben ugyanezzel a sokszínűséggel hódított. Aztán időről-időre egyre több versenytárs jelent meg hasonló lehetőséggel, egy dologban azonban a mai Minikkel nehéz felvenni a harcot: a prémium belső és extrák. Annyi csilli-villi dolog van benne, hogy sokan szinte csak ezek miatt szeretnek bele, és nem is tudnak maguknak mást elképzelni.





Elférünk benne. A Clubman csak nevében Mini, a valóságban ez már kevésbé jellemző rá. Furcsa is először rápillantani, főként ha oldalnézetből látjuk. Először azt gondolhatnánk, hogy káprázik a szemünk, hiszen lényegesen hosszabb a tengelytáv és maga az autó is, mint a jól megszokott háromajtós Mini. Valamit valamiért. A hátsó lábtér szinte már nagyobb is, mint kellene, a csomagtér pedig végre használható méretű. Az egész család vagy baráti társaság kényelemesen elfér, indulhat a buli, avagy csapatostól utazhatunk hosszabb távokat. Mindenki kényelmesen elfér, és a csomagnak is marad hely bőven.






Így is élményautó? Igen! Tény, hogy a háromajtós változat, abból is a Cooper S vagy John Cooper Works a csúcs, ami a vezetési élményt illeti, de a Clubmant is nagy élvezettel lehet terelgetni. A hosszabb tengelytáv miatt természetesen nem fordul olyan szűken, a futómű és az úttartás ugyanakkor hibátlan. Akárcsak a 2,0 literes négyhengeres 150 lóerős dízel is, amelynek 330 Nm nyomatéka 1750 1/perctől rendelkezésre áll. A nyolcgangos automataváltó hibátlanul működik együtt a motorral. Utóbbi a legkisebb gázadásra is veszi a lapot, meglepően dinamikus már az alsó fordulatszám-tartományban is. A kormány a Miniknél jól megszokott közvetlenséget hozza, a módválasztót sportba pöccintve pedig még nehezebbé, gokartosabbá válik. Ilyenkor az adaptív lengéscsillapítókkal szerelt futómű is keményebb lesz, megváltozik az autó karaktere. Ebben az esetben sokkal inkább sportautós viselkedést kapunk, mintsem egy családi, komfortos utazókombira jellemzőt.





Pro és kontra. Az új Clubman egy jól összerakott, minden földi jóval felszerelt Mini lett. Mostantól nem kell kompromisszumot kötni azoknak, akik egy jól kihasználható, tágas élményautót szeretnének. Megjelenésben, anyagminőségben, helykínálatban, menetdinamikában, vezetési élményben egyaránt sokat kapunk tőle, ráadásul még jól is fogyaszt. Szinte kizárólag városban használva 7,2 l/100 km adódott, ami a hideg idő és az automata váltó ellenére korrekt értéknek mondható.





Kinek lesz megfelelő? Elsősorban azoknak, akiket szíven talált a Mini által nyújtott fíling, és nem tudják elképzelni a mindennapokat nélküle, ugyanakkor már családosak, nagyobb autóra van szükségük. A Mini valóban trendi még így Clubmannként is, ezt el kell ismerni. A dízelváltozatot ugyanakkor csak akkor javaslom, ha hosszabb távokat autózunk. Ellenben tökéletesen megfelel a bemutatón próbált háromhengeres benzines. Az automataváltó jó dolog, igaz, hogy kb. 600 ezres felárral kell számolni. Ennek köszönhetően méretéhez képest az alapár is magasnak mondható, 8,25 millióról indul, míg egy jól felszerelt változat, mint a tesztautó is, már jóval többet, jelen esetben 12,9 milliót kóstál. Szépség ide, egyediség, prémium minőség oda, ez az összeg bizonyára elgondolkodtató.