Hivalkodásmentes családi bunker – Volvo XC70 használtteszt

A Volvo biztonságos, higgadt, józan autó, pláne, ha kombi. Nekünk, magyaroknak elsőként az amerikai filmekből lehet meg leginkább. Az XC70 emelt futóművével, körbeműanyagozásával még egy adaggal rátesz erre a képre, mégsem egy hivalkodó SUV. Az első ilyen modell épp 20 esztendővel ezelőtt, 1997-ben érkezett, majd 10 évvel később jött a második generációs XC70, idén pedig a harmadik generációnak tekinthető V90 Cross Country névre hallgat. Most egy második generációs, 2012-es példányt tettünk próbára, májusi gyártásával ez már épp az abban az évben eszközölt frissítés utáni. 2012-es tesztautónktól hajtásláncában csupán annyival különbözik, hogy nem automata, hanem szokatlan módon kézi váltóval szerelt. Ilyen is volt ugyanis a palettán. Továbbá nem az Ocean Race széria, hanem a csúcs Summum, plafonig extrázva, újkori ára így 65 ezer euró volt. Ezt ugyanis eredetileg egy osztrák tulaj konfigurálta és rendelte, aki nem volt szívbajos az extrák választásakor. Évente alig több mint 35 ezer kilométert ment vele, márkaszervizben tartotta karban, majd négyévesen csupán azért cserélte, mert parkolás közben nekimentek. Ezt követően vette meg egy ismerősöm, aki eredendően egyterűt keresett, ám megfogta a Volvo imidzse.

[BANNER type="1"]
Az XC70 is tudja ugyanis azt, hogy csomagtere óriási, utastere két gyerekig bőven elég tágas, a törött autó vásárlása pedig azzal az előnnyel jár, hogy átlag feletti értékvesztést hoz, továbbá a vásárlón, az új tulajon, illetve az általa megbízott szakembereken múlik, hogy mennyire lesz rendben a javítás. Itt csak lemezeket és fényszórót kellett cserélni a bal első felén sérült autón, meg néhány futóműelemet, amit a már a vásárláskor is több mint 130 ezer kilométert futott autón párban, szimmetrikusan végeztek. A javítás minőségével nincs is gond, viszont ott azért elcsúszott egy kicsit a matek, hogy a Volvo alkatrészárai átlag felettiek. Persze lehet azzal takarózni, hogy az autó voltaképp nem hozott meglepetést, hogy legalább tudható, hogy mikor, miként lett javítva, illetve csúcsfelszereltsége továbbra is ütőkártya.




Öt évvel ezelőtti cikkünket visszaolvasva nem meglepő, hogy a bőrkárpit a 140 ezer kilométert futott autó sofőrülésén már jól láthatóan meg van nyúlva, a tesztautóban tízezer kilométer után is volt már nyoma a használatnak. Viszont a Volvo, pontosabban az ötéves csúcsfelszerelt XC70 sajátossága, hogy már pont megadja a mai extrákat. Távolságtartós tempomatot, holttérfigyelőt, ráfutásveszélyre és sávelhagyásra figyelmeztetést. Ezek ma is hibátlanul szolgálnak. Van továbbá DVD lejátszó is a CD-n túl, de a zene okostelefonunkról, Bluetooth-on keresztül is küldhető, hátul a mozi oldalankénti hangerőszabályzással fülhallgatón keresztül is hallgatható, a DVD távirányítóval irányítható. Megjegyzem, utóbbi épp annyira izgatja az autó mostani tulajdonosát, hogy a közel egy éve vásárolt, bő fél éve használt autóban a mozirendszert én mutattam meg neki.




Ami a vásárláskor fontos volt, az a helykínálat, az erős motor, a váltó pedig nem volt kulcskérdés, de utólag kissé hiányolt az automata. A kézi kicsit hosszú úton, de finoman járó, és pont olyan rövidre áttételezett, mint az automata: a 130 km/órás utazótempó 2500/perc fordulattal futható, csendesen. Onnan is jól húz még a 215 lóerejét 4000/perctől, 420 Nm nyomatékát pedig 1500-3250/perc között konstansan hozó öthengeres, 2,4 literes D5 turbódízel. Sehol sincs hátbavágó erő, de azért mindenhol tisztességesen (100 km/órára 8 másodperc alatt) mozgat a motor, nyilván nem annak az ereje kevés, hanem az XC 1,9 tonnás tömege jelentős. A fogyasztás ambivalens, az 5,3 l/100 km-nek megadott katalógusérték szerinti kombinált fogyasztás elérhetetlennek tűnik, de az nem rossz, hogy a 215 lóerős, (Haldex rendszerű) összkerékhajtással szerelt és közel 5 méter hosszú kombi 7 liter alatti fogyasztást tud a gyakorlatban, ha nem tapossuk nagyon. A 70 literes üzemanyagtartállyal így pont kijön az ezer kilométeres hatótáv.



Bónuszként van hangolható (még a 235/50 R18-as abroncsokkal is mindig elég kényelmes) lengéscsillapítás, elektromos csomagtérajtó, a hátsó szélső üléseken nem csak Isofix, hanem beépített ülésmagasító is, az elektromosan nyíló csomagtérajtón, pontosabban inkább hátfalon keresztül jól pakolható poggyásztérhez pedig a tetőre is hajtható, így elég praktikus rács, padlóján szeparáló és sínes rögzítőrendszer. Az összkerékhajtás nyilván csak szolid terepre elég, illetve megjegyzendő hozzá, hogy csak jó gumival hatásos, és ez bizony épített úton is igaz. A lejtmenetvezérlő a manuális váltóval nem nagy plusz, hiszen a motorfék egyesben kellően erős.




A Volvo, ahogyan újonnan, úgy használtan is elsősorban ízlés kérdése. Árával és szolgáltatásaival már a prémium ligához húz. Ez a csúcsfelszerelt (egyedül a véleményes napfénytetőt nem tartalmazó) XC70 6 millió forint környékére tehető. Ennyiért már elég sok mindent lehet kapni, akár a nagyobb nevű német trió hasonló méretű modelljeiből is. Az viszont biztos, hogy aki igazán Volvót szeretne, annak utóbbiak nem lesznek alternatívák.