Lebegjen az út felett! Mercedes-Benz CLS teszt

    0
    1

    Az elmúlt években legtöbb új vevőjét jó eséllyel a CLS-sel szerezte a Mercedes-Benz, hiszen a 2004-ben piacra lépett első generációsból nem kevesebb, mint 170 ezer példány fogyott, s meg kell hagyni, a csillagos márka palettáján egyedi karakterével ez a legkevésbé mercedeses limuzin. És ez bizony jót tesz neki, hiszen távol áll tőle az S-osztály hivalkodása, vagy az E-osztály öregurassága. Ez a széria kecsesen elegáns, van benne némi sportosság is, ám messze nem annyi, hogy izomgépnek tűnjön. Pedig erővel sem áll rosszul, hozzánk a sorozat második leggyengébb motorjával érkezett, ami persze egyben az erősebbik turbódízelt is jelenti. A 3,0 literes, V6-os bőven tudja azt a teljesítményt, amivel már sportosnak nevezhető egy négyajtós. Teljesítménye 265 lóerő, s az 1600-2400/perc között elérhető mozdonynyi, 620 Newtonméteres nyomaték még inkább mesés, s ez alapján talán jobban el is képzelhető, hogy bizony elindulni nem kunszt a CLS-sel. Nem csak a 6,2 másodperces, álló helyzetből mért 100 km/órára gyorsulás meggyőző, a magasabb tempónál mutatott megindulási hajlam is letaglózó. Az autópályás 130 km/órás tempó igazi séta még a CLS-nek, ilyenkor nem egész 2000/perc környékén dohog a V6-os gázolajos a kormányról is kapcsolható, 7 fokozatú, finoman és okosan váltogató automata hetedik fokozatában. Noha a CLS csaknem minden körülmény között iszonyatosan csendes (alapjáraton 44, 50 km/óránál 56, 90-nél 62, 130-nál 66 dB(A) zajszintet mértünk benne) és motorja még padlógázas gyorsításnál sem ad komolyabb hangot, álló helyzetben, alapjáraton bizony hallható annak dízeles ketyegése. Ez persze könnyen elfogadható a sportos menetdinamika mellett kapott aszkéta fogyasztásért cserébe. A gyári, 6,0 l/100 km mesés, s a teszt során mért 8,5 l/100 km érték sem rossz az 1,8 tonnás, dinamikus géptől.

    Kétségtelen, hogy nemigen érheti kritika a CLS hajtásláncát, ám ahhoz, hogy azt egyáltalán számba vegye egy vásárló, bizony megjelenésével is fel kell, hogy keltse az érdeklődést. Ez persze nem kunszt a kecses, kupés tetőívű, közel 5 méter hosszú limuzinnak. Állítom, hogy a méreteivel és pozicionálásával, valamint árával is az E- és az S-osztály közé belőtt négyajtós nagyobb feltűnést kelt, mint a főnöki S. Könnyed vonalvezetésével még viszonylag hivalkodás-mentesen adja el közel 5 méteres hosszát, s ha valaki amiatt aggódna, hogy miként lehet elférni hátul, a lejtős tetőív alatt, az megnyugodhat. A Mercedes ugyanis elég tapasztalattal rendelkezik már ahhoz, hogy megoldja a helykínálatot. Látszik persze, hogy a forma sokat felemésztett az igen nagy külső méretekből, a hosszanti helykínálat például nem gigászi, de azért 180 centiméteres, átlagos méretű felnőttek még könnyedén férnek el egymás mögött, s számukra a fejtérrel sincs probléma. A hátra beszállás „fejhajtást” parancsol, de egyéb panasz nemigen említhető. Az ülőhelyek komfortja elöl-hátul kimagaslóan jó, hátul csenevész középső ülőhely helyett tároló-rendszer és kihajtható pohártartós könyöklő került a szélső fotelek közé, a második sor úriságát fokozza, hogy a légkondicionáló itt is külön szabályozható. Az igazi parádé persze elöl található, az ülések hűthetők-fűthetők, elektromosan állíthatók, a középkonzol méretes kijelzőjén navigáció, tolató- és éjjellátó-kamera is megjelenhet. Igazából egyik sem a legprofibb, a navi ugyan egy-egy nevezetes épületet 3D-ben is megjelenít, de grafikája nem a legfinomabb, az éjjellátó nem figyelmeztet feltűnően az emberekre, élőlényekre, a tolatókamera pedig túlzottan lefele néz és segédvonalakkal sem könnyíti meg a parkolást. A mesterien kidolgozott, puha, bőrbe varrt műszerfallal, a tökéletes összeszereléssel és a középkonzolra szerelt, elegáns analóg órával azonban a luxus-hangulat kellően megvan, s ezen éjszaka sokat dobnak a LED-es belső fények is.

    Ha meg kellene nevezni a CLS legfőbb ütőkártyáját, akkor azonban sem a külső, sem a belső, amúgy szintén nem rossz dizájnja, hanem menetkomfortja lenne az. Szerencsére a tesztautóba bekerült az adaptív, voltaképp nem is vészesen drágán, 617 500 forintért mért légrugó-rendszer. Ha ennyiért lehetne kapni külön is, bizony rendelnék is egyet, ugyanis hihetetlen, ahogyan ezekkel a meglehetősen peres, 255/40 R18-as abroncsokkal is milyen játszi könnyedséggel gurul át az úthibákon, ugyanakkor gyakorlatilag oldaldőlés nélkül, magas tempónál is elképesztően stabilan viszi az autót. A rendszer Comfort és Sport beállítást kínál ugyan, de valójában nemigen kell kapcsolgatni, csak gázpedál-taposás, vagy hirtelen kanyarodás kell ahhoz, hogy kényelmes luxusautóból sportgéppé változzon a CLS. Dinamikus vezetés közben is jól szolgál a fékrendszer, nem túlbuzgón, de hatásosan segít az ESP, feltűnő a közvetlen és meglepően kis fordulókörű, elektromechanikus kormánymű, melyet az ESP is „terelhet”, vagy a sávtartó automatika rázogathat. Az utazóautó jelleget csak erősíti az óriási, a kulcs távirányítójáról is „felpattintható” fedelű, 520 literes, iszonyatosan mély csomagtér. Komolyabb utazások cuccai is beférnek, sílécek bepakolásához a hátsó üléstámlák a csomagtér felől billenthetők le, ha pedig csak a napi bevásárlást szállítanánk, ahhoz egy ötletes, liftezhető aljú, tehát teljesen össze is csukható tároló-doboz húzható elő.

    A CLS egyik legfőbb hátránya, hogy az alapjait adó E-osztályhoz mérten mintegy 3 millió forinttal drágább. Ez gyakorlatilag a forma felárának mondható. A CLS 350 CDI egyébként 18 646 000 forinttól kapható. Alapellátmánya alapvetően gazdag (sok egyéb mellett: 7 légzsák, ESP, adaptív xenonfény, kétzónás automata légkondicionáló, automata távfény-kapcsolás, Bluetooth-kihangosító, kormányról vezérelhető, MP3-olvasós CD-rádió, tempomat), de ehhez mérten bizony ijesztő, hogy a tesztautó ára távolságtartós tempomat és feltűnő fényűzés nélkül is 24 620 000 forintot kóstál. Az extralistára pillantva persze nem lepődik meg az ember, a hosszú kínálat elején a legegyedibb fényezést kiválasztva rögtön közel 5 millió forinttal nő a vételár. Hiába, a Mercedes tisztában van a CLS kvalitásaival, és bizony meg is kéri az árát.
    Előző cikkBugatti porcelán díszítéssel
    Következő cikkBrutális rakéta az Aston Martintól
    Gyerekkorom óta rajongok az autókért. Talán előbb berregtem Trabant 601-esünkben, mint beszélni tudtam. Amint megtanultam olvasni, szinte rögtön elkezdtem tanulmányozni az autós irodalmakat, amiket elég gyorsan memorizáltam is. Az általános iskolában, 13-14 évesen már autós mellékletet készítettem az iskolaújság számára, hiszen már akkor is bennem volt a közlési vágy az autósvilág híreiről. Gimnazista koromban már lehetőséget kaptam a kilencvenes évek legnépszerűbb autós lapjának weboldalát létrehozni, oda előbb kezdtem aztán híreket írni, minthogy jogosítvány szereztem volna. Később, már egyetemista éveim alatt egyre többet dolgoztam, állandó rovatokat és tesztautókat is kaptam, diploma után pedig főállást kaptam a havilapnál, majd 2010-ben igazoltam a Használtautó.hu tartalmi magazinjához az Autónavigátorhoz, amelynek 2011 óta főszerkesztője vagyok. A váltásnak két fő oka volt, egyrészt nagyobb perspektívát láttam egy csakis online szájtban és persze Magyarország piacvezető járműhirdetési oldalában, másrészt az újabbnál újabb, szuperebbnél szuperebb autók mellett mindig is legalább annyira érdekeltek az átlagos, hazánkban jellemzően használt autók. Az Autónavigátort nyilván saját elképzeléseim szerint formáltam: bár az új típusokról is kivétel nélkül írunk és ilyeneket is bőséggel tesztelünk, nálunk kiemelt fontosságú a nagyobb tömegek számára elérhető használt autók kérdése, beleértve üzemeltetésüket is. Számomra az autózás leginkább - biztonságos és kényelmes - közlekedést, utazást jelent. Mindkettőt fontosnak tartom, privát és munkám kapcsán is nagyon sokat utazok, világ életemben sokat utaztam. Amíg nem volt jogosítványom, addig kerékpárral jártam be hazánkat és a környzező országokat is, 2017-ben pedig hatalmas élményt jelentett a Ford Focus Electrickel abszolvált e-Tour Europe villanyautó-verseny. Száguldani belső égésű motoros autóval sem szeretek, számomra fontosabb egy autó hatótávja, szerény emisszója és fogyasztása és persze megbízhatósága, mint teljesítménye. Nyilván saját autóimat is e tényezők mentén választottam, volt már aszkéta 1.5 dCi motoros, de hétüléses Renault Grand Scénicem, Toyota Priusom, ami ma is a családban van, anyukámékat szolgálja, de feleségemmel saját autóként jó ideje már csupán egy Peugeot iOn villanyautónk van, ami tökéletesen kiszolgál minket, persze tesztautók és kerékpárok társaságában. Ugyanakkor nem vagyok elvakult villanyautós, vallom, hogy minden esetben a célnak megfelelő autót, közlekedési eszközt kell választani, ehhez remek páros volt az iOn és a Prius, de sok esetben összehajtható kerékpáromat kombinálom – akár dízel – tesztautókkal.