Tévhit, hogy szervizlakó: Fiat Stilo használtteszt

Egy Alfás legjobb barátja az autómentős. Ugye hallották, netán internetes fórumokon olvasták már ezt a velős népítélettel felérő mondatot, amit az olasz autók legádázabb ellenségei nem csak az Alfa Romeóra, de általános értelemben véve minden „digóverdára” kiterjesztenek. Való igaz, amíg a formatervezésben tényleg nagyhatalomnak számítanak az olaszok, addig autóik műszaki megbízhatósága, összeszerelési minősége valóban sokszor nem éri el a vezető konkurens márkák színvonalát, ugyanakkor ez még nem jelenti azt, hogy automatikusan rászolgálnak a sztereotip negatív besorolásra. Például itt van a tesztelt, 2005-ös, sportos megjelenésű Fiat Stilo 1.4 16V Racing, 89 ezer kilométerrel, magyarországi forgalomba helyezéssel, végigkövethető szervizmúlttal, sérülésmentesen. Harmadik tulajdonosa 60 ezer kilométerrel vásárolta 2009-ben, nagyságrendileg másfél milliós áron, és annak ellenére a Fiat mellett döntött, hogy sokan határozottan lebeszélték erről a típusról. A Stilót az évek alatt sok kritika érte, egyrészt semleges külső-belső kinézete miatt (mondjuk, ez egyéni ízlés dolga – mi még a fotózáskor is ámultunk, hogy milyen jól mutat a háromajtós), másrészt olasz autóba még nem zsúfoltak annyi elektronikát, mint ebbe a modellbe, és ez aggodalomra adott okot. Lássuk, mi történt eddig a piros kompakt életében.

60 ezer kilométerig voltaképpen semmi komoly. Húszezrenként elvégezték a kötelező karbantartásokat, az olaj- és szűrőcseréket, szerencsére karambol, de még csak apró koccanás sem történt, egyedül a klíma rakoncátlankodott – az összes csövet cserélték a rendszerben. A gépháztetőn látható esztétikai sérülés nem a forgalomban keletkezett, a második tulajdonos garázsában egy kerékpár zuhant a gépháztetőre, a benyomódást azonban nem javították – így hitelesebb az előélet, nem kell magyarázkodni, hogy valójában nem totálkár miatt fújták újra a Stilo elejét. A harmadik nagyszerviznél (60 ezer km) vezérműszíjat és feszítőt, első-hátsó fékbetétet cseréltek a szokásos dolgokon kívül, azonban némiképp meglepetés, hogy 70 ezernél mind a négy féktárcsa is cserére érett. A döntően városi forgalomban használt Fiat futóműve 85 ezres óraállásnál sínylette meg a rossz utakat, ezért két új hátsó lengéscsillapító mellett első gömbcsuklókat (csak trapézkarral együtt szerelhető) és stabilizátorokat kapott. Az olaszautós rémképekben csőstül emlegetett elektronikai hibák közül a Stilo néha légzsákhibával bosszantja tulajdonosát: a szerviz műszere szerint hol a jobb, hol a bal első lufit jelzi rossznak a számítógép, holott csak a csatlakozók a rosszak. Néha megkergül az esőérzékelős ablaktörlő, amely elfelejt leállni, és mostanság a kipufogócsonk melletti hőterelő lemez eltört az egyik rögzítésnél, és emiatt zörgő hangot hallat. [BANNER type="1"]
A vezetőoldali ajtó könyöklője, illetve kilincse körül látható kopáson, valamint a kormány apró bőrszakadásán kívül az utastérben nincs különösebb nyoma az eddig megtett 89 ezer kilométernek. Az ülések kárpitozása rendben van, foszlás nincs, és mivel háromajtós a karosszéria, az első üléseket dönteni kell a be- és kiszálláshoz, de ez is problémamentes, a kar nem szorul, nincs kiszakadva az ülésből.
A felszerelés nagyon gazdag, az automata, kétzónás klímától kezdve a gyári mélynyomós, kormányról vezérelhető, MP3-as (de még CD-t fogadó) „zenegépig” mindent felvonultat a Stilo – a csomagtartóba tett mélyláda azonban a kapacitás rovására megy. Praktikusságból nem jeleskedik a modell, például az ajtózseb nagyon hosszú, ám nagyon keskeny, igaz, van külön palacktartója. A hátsó ülések variálásánál nem csak a támla dönthető, de az ülőlap is felhajtható, így sík rakodófelület alakítható ki. Négy átlagos alkatú személynek nagyon kényelmes a belső, elöl magasabb termettel sincs gond, hátratolt üléssel viszont jelentősen csökken a második sorban a térdhely.

Az 1,4 literes, 95 lóerős benzinmotor városban kezdetben 10 liter körül fogyasztott, ezt a jelenlegi tulajdonos sokallta, ezért chiptuningos trükköt vetett be: az erőforrás nem teljesítményre lett „kihegyezve”, az elektronikus beállításnál a kedvezőbb nyomatékleadás elérése volt a cél. Az eredmény bő 25 ezer kilométeres tapasztalat alapján: a motor alul erősebbnek érződik, kevésbé szükséges pörgetni, a városi étvágy pedig használattól függően 7,5-8 l/100 km. A futómű, a fék többet tud, mint amilyen menetdinamikát az 1,4-es erőforrás felmutatni képes, a hatfokozatú manuális váltó nem szereti a gyors rükverc kapcsolást, egyébként alulról, de erőteljesen közelíti az átlagot, akárcsak a nem túlzottan informatív kormány, a kuplung viszont szokatlanul nehezen jár. Használat során az autópályás menetzaj említhető, a motor hangja nem vészes, mert hatodikban 130 km/óránál sem forog az egekben, de a szél- és gördülési zaj hosszútávon fárasztó.

Idestova 30 ezer kilométer együttlét után a piros Fiat Stilo tulajdonosa – akárcsak a használói véleményekben nyilatkozók – teljesen elégedett választott négykerekűjével, a lebeszélések ellenére sem bánta meg a döntését, és ha visszapörgethetné az idő kerekét, ugyanúgy ezt a modellt venné meg, mert remek ár/érték arányával, kényelmével, vezethetőségével abszolút megfelel az elvárásainak. És nem kell miatta albérlet a szervizben.