Mesésnek tűnő, de nem veszélytelen helyeken jár a Budapest-Bamako, a sokat futott Toyota Hiace és csapata egyelőre bírja a túrát
Amennyire bizonytalan Nyugat-Szahara státusza, annyira bizonytalan volt a terület elhagyásának mikéntje is számunkra. Szervezőink részletes leírást adtak meg a határátlépés folyamatáról, de arra a Mad Max filmeket idéző miliőre, ami a marokkói-mauritán határon várt, nem voltunk felkészülve.
A két ország között néhány kilométeres, ENSZ által felügyelet „senkiföldje húzódik. Nehezen járható sziklás-homokos út vezet keresztül a különféle okokból „itt felejtett autóroncsokon, döglött tevéken, rossz arcú seftelőkön és tengernyi szeméten át. Ez egy teljesen törvényen kívüli terület, nincsenek hatóságok sem. Ha van szakasz, ahol nem lett volna jó elakadni, akkor ez az volt. Igyekeztünk konvojban áthaladni és felvenni az előttünk lévő tempóját, ami történetesen egy 4×4-es Pajero volt. Így csak hatalmas koppanások, nyekergések és az utastérben lepotyogó műanyagelemek árán tudtuk teljesíteni ezt a mutatványt.
Ezekkel az autókkal még járnak…
A mauritán beléptetés a határtól 170 km-re lévő táborhelyünkön történt, ahová az eljutás sem volt séta a parkban. Többszöri, jól szervezett csapatmunkára volt szükség az autónk kiásása majd kivontatása érdekében a homokból. Számunkra ez jelentette az egyetlen homoksivatagi táborhelyet, alkalmasint gépfegyveres őrzőink védelmében.
A reggeli torna gyanánt másnap is homoklapátolás és autótologatás szolgált. Az aszfaltút elérését követően homokviharral és lakóháznyi kátyúkkal tarkított utunk Mauritánia egyetlen városába, Nouakchottba vezetett.
Ezekkel viszont már nem, a sivatagban több hátrahagyott roncs várja az enyészetet
A városban európai, de még akár marokkói szemmel nézve is őskáosz uralkodik. Hatsávos utakon is előfordult, hogy a középső sávban jött szembe egy helyi „Fittipaldi. A piros lámpákon pedig még szigorúan strázsáló rendőrök jelenlétében is átmennek a helyiek, majd egy idő után persze mi is, felvéve a hömpölygő forgalom ritmusát. Ekkor jött jól Bodri Lada autója és a benne utazó Molnár atya CB-rádión küldött úti áldása…
Innen két unikális látnivalót említenénk meg, a szivárvány minden színében pompázó halaszhajók kikötőjét, illetve a legvadabb roncsderbikről szabadult autóparkot. Tényleg nem volt ép kocsi a fővárosban, aminek nem csak a sajátos vezetési stílus lehet az oka, hanem, a magas vámok miatt lényegében használtautó import tilalom van érvényben az országban. Ezért ami autókat használnak, azokat addig toldozzák-foltozzák, amíg csak lehetséges. Meg egy kicsit még azután is…
Ez a Hiace csak hátul hajt, a sivatagban bizony jól jött volna az összkerékhajtás, ami amúgy szerepelt a kínálatában
A közbiztonságról annyit, hogy szállásunkat 24 órában machetés bakter őrizte, szobánkat pedig vasrácsos ablak és pengés kerítés védte. Szükség is volt a védelemre, mert az egyik pórul járt bamakós autó szélvédőjét a helyi kincskeresők betörték az éjszaka folyamán.
Utolsó napunk Mauritániában a szenegáli határra vezetett, változékony állapotú utakon vagy még utakon sem. Konkrétan az utolsó 40 km-t a határfolyón lévő töltés oldalán tettük meg szűk 4 óra alatt, ahol tudomásunk szerint két bamakós autó is bukfencet vetett. Mi viszont a már szavannai körülmények között látványos drónfelvételek készítésével szakítottuk meg a határt jelentő duzzasztógátig vezető utunkat. A felvételek egy nemzeti parkban készültek, ahol már a híres afrikai élővilág több képviselőjét (varacskos disznó, szurikáta, krokodilus, vándormadarak) is sikerült lencsevégre kapni.
Az afrikai élővilággal is testközelből találkozhat a csapat
Legközelebb Szenegálból jelentkeznek Teréz Anya Gyermekei.
PS: a csapat már Szenegálban jár, de az ottani beszámolót épp most élik meg. Most érkezett gyors hír, hogy a minden rendben velük, még a Hiace-ban is csupán a kürt és a központi zár rakoncátlankodik. Még nap és éjszaka vár rájuk Szenegálban, a guineai határ előtt, ahová a tervek szerint holnap lépnek át.
